Milliókat fizetnek az egykor hajléktalan festő képeiért

Megpróbáltatásokkal teli évek állnak Bakos Tamás háta mögött. Éveken keresztül az utcán hajtotta álomra a szemét, mégis nap mint nap élt szenvedélyének, a festészetnek. Azokról az évekről, és hogy miért került az utcára, nem szívesen beszél.

„Egyre többször kimaradtam otthonról és az iskolából... Végül magamra maradtam. Utazgattam, sok nehézséget átéltem, egyszer meg is lőttek…” – csak ennyit árul el.

A megpróbáltatásokat a festészet szeretete segített átvészelni. Lomtalanítások során és a kukákból szerzett alapanyagot a műveihez. Az ott talált anyagokat, például kartonpapírokat vagy szekrény hátulját, faanyagokat használt vászonnak, és valósággal vadászott a kidobott maradék festékekre. Ezekből alkotott az utcán, a járókelők legnagyobb megdöbbenésére. Szívesen figyelték, ahogyan dolgozik, néha egész közönség verődött össze körülötte.

Egy kis időre fel kellett hagynia a művészettel, amikor kórházba került a lábsérülésével. Mégis, ez lett a szerencséje. Meglátta ugyanis a hajléktalanok számára fenntartott egészségügyi intézményben a testvére, Anna. Közben Tamásban is megért a változtatás vágya.

Anna elhatározta: segít a testvérének, és emlékezett arra is, mennyire szeret és tud festeni. Egy filmből vette az ötletet, hogy az első: találjanak egy mecénást. Próba-szerencse alapon bemutatta egy bécsi művészeti központ vezetőjének, Walter Famlernek. Ő meglátta a festőben a tehetséget, s a mai napig segíti pályafutását.

„Én hobbiból festek most is, akárcsak akkor, amikor az utcán éltem” – teszi hozzá Tamás. „Szeretek festeni és sok pozitív visszajelzést kaptam, ez jólesik. Ha más alapanyagból dolgozik egy festő, mint ami a megszokott, az érdekes, de egyúttal egy másik oldalát is megmutatja a festészetnek, Felhívja a figyelmet az anyagismeretre, az anyagok újrahasznosítására. Sokat erősödtem lelkileg. Bent a szobában egészen más alkotni, másképp jön az ihlet, mint az utcát járva. Ahogy Anna is mondani szokta: minden érdekes embernek van múltja. Nekem is van, de azt remélem, hogy jövőm is!”

A festő rövid időn belül mecénásokra talált, akiknek a támogatásával saját lakást vett, és ma már saját műtermében alkothat egy nyugodt környéken lévő kis házikóban. Az emeletre vezető falépcsők egy igazi művész birodalmát tárják fel: mindenhol kész vagy félkész festmények, ecsetek, festékek, vásznak hevernek – készen arra, hogy a festő ihletet kapjon a folytatáshoz vagy egy új képhez.

Ahogyan Bécsben felfigyeltek rá, hamarosan Berlinből és Amerikából is akadtak érdeklődők. Több kiállítása nyílt, és előfordult, hogy egy festménye 5 ezer euróért kelt el.

„Az én célom csak annyi volt, hogy valami szépet alkossak” – szerénykedik a művész. Képei sajátos aurával rendelkeznek, amibe egyből bele lehet szeretni. Ám ő nehezen válik meg a képeitől, mert mindegyik az ő világának a része. Elképesztő sorsa rávilágít, hogy sosincs lehetetlen.