Barkóczi Veronika élete teljesen megváltozott, amikor egyik reggel úgy ébredt fel, hogy nem lát a jobb szemére. Ekkor derült ki, hogy szemideg gyulladása van és szklerózis multiplex, azaz röviden SM áll a háttérben.
Az szklerózis multiplex, azaz SM egy központi idegrendszert érintő gyulladásos autoimmun betegség, amelynek során az agy és a gerincvelő idegsejtjeinek védőburka, az úgynevezett velőshüvely megbomlik. Barkóczi Veronika még csak 17 éves volt, amikor szembesült vele, hogy ezzel a súlyos, krónikus betegséggel kell szembenéznie és az élete teljesen megváltozik ezek után.
Egyensúlyvesztés, járásbizonytalanság, koordinációs zavarok, végtagzsibbadás, fáradékonyság és szédülés – csak néhány tünet azok közül, melyeket a szklerózis multiplex, azaz az SM okoz. Veronikát tíz éve diagnosztizálták a krónikus betegséggel, az évek múlásával pedig egyre több tünetet észlelt magán is ezek közül.
Ezeken a tüneteken kívül látássérült is vagyok. Naponta többször is elmegy a látásom, például, ha túl meleget vagy hideget eszem és iszom, vagy ha veszek egy forró fürdőt, sőt még akkor is, ha valami nagyon bepörgeti a szívemet, például nagyon boldog vagyok vagy ideges
– mondta el a Borsnak Veronika, aki négyhetente kap egy Tysabri nevű injekciós kezelést, amivel szinten tudják tartani a betegségét. A most 27 éves fiatal úgy gondolja, hogy az ember mindig erősebb, mint azt gondolná.
Az SM előtt Veronika igazi sportember volt: hét évig karatézott és rendszeresen futott is, imádta a sportot. A betegség azonban mindent megváltoztatott. Ma már csak rollátorral tud közlekedni, házon belül pedig mankóval jár, de rövidebb utakra is el tud menni háromkerekű robogójával.
Így, hogy a betegséggel lelassított az élet engem rákényszerültem teljesen máshogy látni a világot és az embereket is. Ezért például hálás vagyok. Persze vannak nehezebbek napok, időszakok, amik lelkileg is nagyon kihatnak és ez nehéz, de aztán jön egy hullám és olyankor már semmi rossz nem számít
– mesélte Veronika, aki jobb napjain akár 150 métert is le tud sétálni a rollátorja segítségével, de ez ritka. Általában 30-50 métert tud egyhuzamban lesétálni, de már ez is fárasztó számára.
Akadálymentesített a házunk földszintje, és nem okoz gondot a hétköznapi dolgok elvégzése. A konyhában nehezebb, mert állni nem tudok sokat, és gyorsan fárad a lábam. Postára, boltba el tudok menni a kis motorommal, de nagyobb vásárláshoz kocsival kell bevinni engem a városba, és a boltban mindig kell segítség felolvasni a dolgokat, mert nem látom
– árulta el, hogyan változtak meg a mindennapjai. Veronika cipelni semmit nem tud, mert kibillenti az egyensúlyából, ami alapból is gyenge, a járása pedig azért nehéz, mert sokszor húzza a lábát a bénulásos, görcsös érzés.
Vera az SM előtt szakács szeretett volna lenni, ám betegsége miatt nem kapta meg az alkalmassági vizsgát a szakra, ahogy sok másra sem. Veronikának emiatt teljesen át kellett terveznie a jövőjét és a céljait. Egy év otthonlét után végül felvételt nyert egy iskolába, ahol tanulóból tanár segítő munkatárs lett belőle, végül pedig elvégezte a gyógypedagógiai asszisztens képzést is. A fiatal lány kitartását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy jelenleg is képezi magát: a Dunaújvárosi Egyetemen tanul szakoktatónak, szociális ágon.
Azóta elég sokat romlott a fizikumom is, de úgy vagyok vele, hogy véletlenek nincsenek, tehát kell, hogy legyen értelme. Elvégre a betegségem nélkül sose jöttem volna ebbe az irányba tanulni
– emelte ki Veronika.
„Az egyetemet szeretném sikeresen zárni és ha az sikerül, talán kicsit a hitem is visszanyerem, hogy még én is kellhetek valahova" – tette hozzá.
Veronika szavakba öntve, versben fogalmazza meg mindazt, amit sokan érezhetnek, akik hasonló betegséggel élnek együtt.
„Együttérzést, vígaszt és lelkitámogatást szeretnék nyújtani a verseimmel azoknak, akik hasonló dolgokat élnek meg, mint én. Kiskorom óta írok verseket, de csak az ismerőseimmel szoktam megosztani videó formájában" – mesélte a fiatal lány, aki a versíráson kívül nagyon szeret zenét hallgatni és a barátaival összejárni, szórakozni. Az egyetemből még másfél éve van hátra, addig pedig szeretné maximálisan kihasználni az élet adta lehetőségeket, hiszen ahogy ő mondja: a betegséggel meg kellett tanulnia együtt élni, különben legyűrte volna őt.
Fontosnak tartom, hogy ne a betegségünk legyen az életünk központjában, mert a betegségünk sose mi vagyunk. Ezt ne felejtsük el. Nekünk élnünk kell és igaz, hogy kaptunk egy plusz nehézséget, de bármire képesek vagyunk, ha hiszünk magunkban és küzdünk az álmainkért
– hangsúlyozta Veronika, aki a betegséggel küzdő embernek azt üzenné, hogy az élet nekik is élet, csak rajtuk áll az, hogy milyenné teszik azt...
