SPORT

„A folyosóról Benedek Tibor még rám nézett, és azt mondta: Köszönöm” – megrázó vallomást tett a tanára

Benedek Tibor az egyetemen is lenyűgözött mindenkit.
  • Szerző: Ripost

Benedek Tibor halála az egész országot megrázta. Az olimpiai bajnok vízilabdázóra emlékeztek egykori tanárai és szaktársai, akikkel a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre járt együtt. Több megható történet is felmerült a legendával kapcsolatban.

EZEKET OLVASTAD MÁR?

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Azt, hogy milyen is volt Benedek Tibor, mint diák, leginkább Dr. Botos Máté, a Politológia Tanszék vezetője, docense történetéből derül ki. Mint írta, egy júniusi délutánon szigorlatoztatták a diákokat. Fiatal tanárként neki jutott a tisztség, hogy kimenjen a folyosóra és behívja a következőt.

„Egy ilyen alkalommal felfigyeltem az ünneplőbe öltözött diákok között egy izmos fiatalemberre, aki fehér pólóban és sötét nadrágban álldogált. Rögtön felismertem az akkor már ismert és mindenki által szeretett, olimpiai bajnok Benedek Tibort. Enyhe feszültséget láttam az ő arcán is. Átfutott az agyamon, hogy megjött a híres sportoló... Vajon mennyi ideje jutott a felkészülésre? Az izmain feszülő fehér póló is inkább hanyagságot sugallt, hisz mindenki más öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben érkezett. Benedek Tibor pedig besétált a laza szerelésében. Úgy éreztem, kellemetlen vizsgahelyzetnek nézek elébe. Nagyobbat nem is tévedhettem volna”.

„Amikor rá került a sor, már egy halványkék ing volt rajta. Utólag tudtam meg – persze a hallgató hölgyek osztották meg velem az élményt –, hogy Tibor a folyosón vette fel a magával hozott ünneplő felsőt. Leült velem szemben, miközben a szobában Zimányi Vera professzor asszony egy másik vizsgázót faggatott. Zavarban éreztem magam, bármennyire is számítottam erre a találkozásra. Fiatal oktató voltam, csak öt évvel idősebb a vizsgázónál és mögöttem nem volt semmi olyasmi, ami az ő teljesítményével akárcsak gondolatkísérlet szintjén is felvehette volna a versenyt. Mégis, el kellett játszanom a szerepet, hogy én képviselem a Tudományt, és ebben a minőségemben vizsgáztatok. Tibor az Ipari forradalom című tételt húzta. Pontosan emlékszem minden részletre, valahogy bevésődött a jelenet. A helyzet, hogy egy neves sportolót vizsgáztatok, az ezzel járó izgalom magyarázhatja, hogy a legapróbb részletek is megmaradtak.

Elsütöttem neki viccesnek szánt, begyakorolt mondatomat, miszerint annak érdekében, hogy ne zavarjuk a másik vizsgázót, csak olyan halkan beszéljen, mintha a gyóntatófülkében volna. Elmosolyodott és a kezében lévő tételre nézett. Nagy levegőt vett és belekezdett. Meglepődtem rajta, mennyire visszafogott, szinte alázatos volt. Tudott sok mindent, s bár kérdéseimre nem mindig sikerült válaszolnia, érezhető volt, hogy készült erre a vizsgára. Miközben hallgattam dörmögését, ez a benyomás meggyőződéssé alakult bennem és ez határozottan meglepett. Elképzeltem a Bajnokot, amint otthonában tételeket dolgoz ki... Furcsa felismerés volt, hogy Benedek Tibor komolyan vette diák-feladatát és nem csak a középiskolai vagy érettségi emlékeiből élve akart megúszni egy vizsgát. Ahogy ott ült előttem, előrehajolva, az itt mit sem érő izmok miatt a gombok között vészesen széthúzódó ingében, lopva koncentrációtól feszült arcát fürkésztem.

A vizsga vége felé jártunk, amikor felajánlottam neki, hogy választhat az azonnali közepes és a négyesért való további kérdések között. Mondanom sem kell, hogy melyiket választotta.

A vizsga végeztével úgy éreztem, meg kell dicsérnem. Alázatos volt és tisztelettudó, amiről én ma is úgy véltem, nem nekem szólt, hanem a történelemnek, a tudománynak, az egyetemnek. Emlékszem, amint hatalmas tenyerét megszorítva gratuláltam az eredményhez.

Minden szempontból fel kellett néznem rá. Benedek Tibor alázata és személyisége meghazudtolt mindent, amit előzőleg gondoltam róla.

„Tudja, Tanár Úr – mondta (a megszólítása szíven ütött) -, nagyon szerettem mindig is a történelmet és igyekeztem felkészülni erre a vizsgára is, de olyan nagyon kevés időm volt rá.” Valamit mondhattam, miközben felálltunk és az ajtó felé kísértem. Nem láttam az arcán azt az örömöt, ami oly sokszor tükröződött rajta a medencében – nyilván nem volt maradéktalanul megelégedve magával, hiszen csak négyest kapott. Mégis, valamiféle megkönnyebbülést láttam az arcán, mint minden kikísért diákén. Odakint a folyosón tágra nyílt szemű diáklányok és történészhallgatók várták. Behívtam a következő vizsgázót.

Ám mielőtt becsuktam az ajtót, a folyosóról Benedek Tibor még rám nézett, és azt mondta: „Köszönöm.” Nem tudom, a négyesnek szólt-e, vagy annak, hogy csak diákként kezeltem.

Úgy éreztem, talán az utóbbi lehetett számára a fontosabb. Szép tiszta helyzet volt. Semmi allűr, csak tisztán Benedek Tibor és az ő tiszteletet érdemlő tudása.

Az a legenda járta, hogy a Kar alapító dékánja, Maróth Miklós tanár úr nyilatkozatot tett: Benedek Tibor esetében nincs korlátozás, addig jár az egyetemre, amíg be nem fejezi. Ha húsz évig, akkor addig. Úgy húsz éve lehetett ez a vizsga, ahol kicsit mindketten megmérettettünk: a pályakezdő oktató és a bajnok hallgató.

Ezt az élményt őrzöm magamban róla – az örök pázmányos, a többé már sohasem vénülő öregdiákról”.

 

(pázmányonline.blog.hu)

Ezek is érdekelhetnek
És ezeket olvastad már?