Márciusban szeretett volna új szereppel visszatérni a színpadra Dunai Tamás

Játszott Shakespeare-t, tanított a Színművészetin, és a Halhatatlanok Társulatának tagja lett, egyik utolsó interjújában még gyerekkoráról is izgalmas történeteket osztott meg. A színművész tavaly ünnepelte feleségével az 50. házassági évfordulójukat, és márciusban szeretett volna visszatérni egy új szereppel a színpadra.

gyász

Dunai Tamás

hot

utolsó interjú

Szerdán hunyt el 73 éves korában Dunai Tamás Jászai Mari-díjas színművész, érdemes- és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának tagja. Tavaly nyáron adott interjút a hot! magazinnak, amelyben nem csak pályájáról, de családjáról és jövőbeli terveiről is mesélt. A színésznek hat unokája volt, akikkel nagyon szoros kapcsolatot ápolt életében.

Milyen érzés halhatatlannak lenni?
Furcsa élőben gondolni a halhatatlanságra. Darvas Iván mondta azt, hogy a színész addig él, ameddig az utolsó néző, aki még látta őt színpadon emlékszik rá. De nagyon megtisztelő az elismerés.

Hat éve vagy a szülővárosod, Mohács díszpolgára. Hogy gondolsz vissza az ott töltött időre?
Érettségiig ott éltem. Ott telt a gyerekkorom, ott voltam először szerelmes, ott tanultam meg úszni, zenélni… Negyedik gyereknek érkeztem a családba, egyetlen fiúként. Amikor a bába kiszabadított a köldökzsinór szorításából, a nővéreim szaladtak, és kiabáltak: „Fiú született!” Ők vigyáztak rám, pelenkáztak, egyszer ki is ejtettek a földszintes ház ablakán egy lavór vízbe – megúsztam.

Mindenki diplomát szerzett a családból?
Nem mindenki. Óvónő, ápolónő, de közgazdász is lett közülünk. Apánk egyszerű bőrgyári munkás, cipész volt. Autodidakta módon tanult zenélni, végül ő lett a mohácsi fúvószenekar karmestere – én meg mint egy tamburmajor szaladtam 5-6 évesen a zenekar előtt. Édesanyánk meghalt, amikor 13 éves voltam, apánk újra megnősült, és lett még két testvérünk.

A bölcsész diploma megszerzése közben a Színművészetit is elvégezte Fotó: Bánkúti Sándor

„Tevje az egyik kedvenc szerepem”

Milyen város volt Mohács?
Csodálatos! Rengeteg nemzetiség élt ott egy helyen. Szinte minden sarkon más zene szólt: járták a kólót, muzsikáltak a sváb fúvósok és a magyar cigányok is. Ehhez jött még a Duna semmivel össze nem hasonlítható illata. Ezt a sokféleséget Izraelben is megéltem: oda utaztunk a feleségemmel a 25. házassági évfordulónkra. Jeruzsálemben egymás mellett találhatók több vallás szent helyei, és arabok, zsidók, örmények, keresztények, ortodoxok, muszlimok élnek együtt.

Édesapád tanított zenére?
Gyerekként kaptam egy tangóharmonikát, később klarinétozni és szaxofonozni tanultam. Játszottam a Színészzenekarban Bubik Istvánnal, Mácsai Pállal, Szerednyeivel. A Hegedűs a háztetőn az egyik kedvencem: Tevje szerepe mellett Jávori Fegya barátságát hozta és sok közös fellépést a Budapest Klezmer Banddel. Édesapám harmóniumát pedig felhozattam, és itt őrzöm az újlipótvárosi lakásunkban.

Érettségi után Szegedre jelentkeztél, a bölcsészkarra. A Színművészeti szóba sem jött?

Bár a gimnáziumban sok szavalóversenyre küldtek, sok díjat is nyertem, de orosz–francia szakra felvételiztem. Az orosztudásom nem volt elég – megkérdezték, akarok-e magyar szakra menni. Akartam. A szegedi egyetem irodalmi színpadának tagja lettem, és amikor jelentkeztünk a Ki Mit Tud?-ra, Mensáros László javasolta, hogy próbáljam meg a főiskolát. Felvettek, de kérvényt kellett írni az akkor művelődésügyi miniszternek, Ilku Pálnak, hogy engedélyezze, hogy egyszerre két helyen nappali tagozaton tanuljak.

Szinetár Miklós osztályába kerültél, kicsit túlkorosként. Hogy fogadták ezt a többiek?
A főiskolán nincs olyan, mint az óvodában, hogy kiscsoportos meg nagycsoportos. A helyzetgyakorlatokat ugyanúgy meg kellett csinálni, akárhány éves az ember. Szinetár Miklós határozottsága, gyors döntései mellett biztonságban érezte magát az ember. Közben a gyakorló tanítást is teljesítettem, megírtam a szakdolgozatomat, és megkaptam a bölcsészdiplomát is.

„A gyerekeink születése bemutatókhoz kötődik”

A Színművészetire mindig sok szép lány járt. Nem voltak flörtök, szerelmek?
Biztosan megakadt volna a szemem Bordán Irénen, Kánya Katán, Papadimitriu Athinán, Vándor Éván és a többieken, de éppen akkor nősültem – szerelmesen. A feleségem két évvel fiatalabb, angol szakot végzett. A gyerekeink születése pedig bemutatókhoz kötődik: Marci a Kabaréhoz, Misikénk az Angi Verás, Eszter a dr. Herzes gyerek. Az édesanyjuk némi távolságtartással fogadja a foglalkozásomat, azt, hogy felismernek, bár hozzá kell tenni, hogy a hatvan év feletti korosztályoknál vagyok népszerű.

A Madách Színházban eljátszottál mindent, amit lehetett. Még prózai jellegű teátrumnál kezdtél, aztán musicalek főszerepeiben lehetett látni.

Szerencsém is volt. Ádám Ottó hívott, és amikor Haumann Péter elszerződött, én vettem át a szerepét a Macskákban. Megtanított a színészi trükkjeire. Volt mit énekelni azokban a darabokban! Aztán, mivel a pedagógusfizetésből akkor sem lehetett megélni, úgy döntöttünk, hogy számlás színész leszek, és több színházban is felléptem, de ha hívnak, megyek a Madáchba is.

Kecskemétre Szász János invitált. Zsótér Sándortól Bagó Berciig sok rendezővel dolgozhattam együtt. Nagy élmény volt együtt játszani Cserhalmi Györggyel a Végtelenben kettő című, több díjat is nyert kisfilmben.

Nyugodt lesz a nyár?
Annál is inkább, mert úgy döntöttem, hogy – mint egy öreg Mercedes – karbantartásra szorulok. Augusztusban megünnepeljük az ötvenedik házassági évfordulónkat, és márciusig nem próbálok új szerepet.

Hat unokád született. Milyen nagypapa vagy?
Öt kislány- és egy fiúunokánk van. Nem vagyok focizós nagypapa, inkább mesélős. Hosszú meséket olvasok fel, és az a kedvenc, amikor villanyoltás előtt egy adott témáról találok ki történeteket. Senkiért és semmiért nem adnám oda az unokáimat és azt a szeretetet, ami közöttünk van.